A fejlett világban az élveszületések számának csökkenése valamint a társadalmak öregedése negatív demográfiai változásokat eredményeznek, melyek komoly problémát jelentenek társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt. Az asszisztált reprodukciós (ART) és in vitro fertilizációs (IVF) módszerek növekvő effektivitására, valamint a szülés körüli élettani folyamatok behatóbb megismerése ellenére az asszisztált reprodukciós módszerek sikeressége elmarad az elméletileg lehetséges sikerességtől. Mindeközben világszerte növekszik a meddőségi kezelésekre jelentkezők, és így az asszisztált reprodukciós kezelések száma is. Jelenleg közel 3-4% az így született gyermekek aránya az összes születéshez képest. Az IVF során beültetett embriók csupán 25–30%-a jut el a sikeres, szüléssel végződő terhességig. Az ART technikák 1995-ben az embrió beültetések egynegyedében, míg tíz év elteltével az esetek 28%-ában vezettek sikeres terhességhez. Jelenleg, újabb tíz év múltán, a beültetések hozzávetőlegesen 30%-a hoz végül élve születést. Ezt az alacsony sikerrátát kompenzálandó alkalmazzák Magyarországon is a többszörös embrió beültetés gyakorlatát, azonban a többszörös terhesség fokozott egészségügyi kockázatokkal jár. A jelen nemzetközi konszenzus szerint a legjobb megoldást az egyszeres embriótranszfer nyújtja. Ahhoz, hogy az egyszeres embriótranszfer járható úttá váljon, mindenképpen szükséges az embrió várható életképességének eddigieknél precízebb megítélése. A rutinszerűen használt módszer morfológiai bélyegeket használ az embriók minőségének becslésére. Ennek során az embrió szimmetriáját, osztódási sebességét, a blasztomer méretét, a sejtplazma granularitását vizsgálják. Gyakori azonban, hogy a morfológiai szempontból tökéletesnek tűnő embrió nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Alternatív megoldásként jönnek szóba az embrió életképességének molekuláris markerei, biomarkerei. Ennek során, mivel etikai okokból magának az embriónak a vizsgálata nem lehetséges az embriót a beültetést megelőző fejlődése során körülvevő tápoldatkörnyezet jön szóba. A biomarkerkutatás alapelve, hogy nem szükséges feltétlenül tisztában lenni a megfigyelt biológiai vagy biokémiai jelenség pontos magyarázatával, biomarker lehet bármely molekula, amelynek kvantitatív vagy kvalitatív változásai pontos, reprodukálható diagnosztikai értéket hordoznak magukban. A jelen pályázat megelőző vizsgálatainkra épül melyek során hasonló, tenyésztőfolyadékból kimutatható molekuláris biomarkerek azonosítását tűztük ki célul. Ebben a kutatásban folyadékkromatográfiával kapcsolt tömegspektrometria segítségével azonosítottuk a humán haptoglobin fehérje egy fragmensét, mellyel vak, retrospektív vizsgálatban sikeresen szűrtük ki a morfológiailag ép, de nem-életképes embriókat. Mindezek mellett jelenleg módszerünk hátrányaként említhető meg az, hogy egy drága és komplex műszer együttes (LC-MS) meglétét igényli, mely üzemeltetéséhez további segédberendezések szükségesek. Erre lehetőség van egy kutatólaboratóriumban, de a klinikai rutin időbeli menetével semmiképpen sem összeegyeztethető (a tömegspektrometriás méréseket nem lehet rutinszerűen, megnyugtatóan elvégezni és kiértékelni az alatt az idő alatt, amely a kiválasztandó embrió anyába történő visszaültetéséig rendelkezésre áll). A „Lab-on-a-Chip (LOC)” tehnológia fogalmát a hollandiai Twentei Egyetemen vezették be a 90-es évek elején az irodalomba. A LOC technológia lehetőséget ad laboratóriumi diagnosztikai eljárások egy eszközbe történő integrálására egy miniatürizált mikrofluidikai megoldások segítségével. Az elektronikai ipar fejlődésével a legkülönbözőbb chip-módszerek jelentek meg, amelyek szilícium felhasználásán alapultak. A Lab-on-a-Chip rendszerekben a mikrotechnológiai eljárásoknak köszönhetően négyzetcentiméternyi chipméretben integrálhatóak a mintakezelési és az érzékelési funkciók is. Ezen mikrorendszerek alapegységei a mikrofluidikai rendszerek, amelyek speciális folyadékmanipulációs feladatokat képesek ellátni, mint például a vizsgálandó folyadékok, biológiai minták áramlási alapú szeparációja, amivel a minta komponenseire bontható szét és azok külön vizsgálhatók. A mikroáramási rendszereknek (microfluidics - mikrofluidika) számtalan előnye van a klasszikus laboratóriumi módszerekkel szemben. A kis (kb. 100 µm) karakterisztikus méretekkel rendelkező csatornákban az áramlás jellemzően lamináris (mikrocsatornában a „Reynolds szám” nagyon alacsony), ami előfeltétele az állandó áramlásnak a csatornában, ami magától érthetően alapvető feltétele a pontos mennyiségi meghatározásnak. Ilyen mikrocsatornákban vagy a még keskenyebb nanocsatornákban lamináris áramlási körülmények között lehet igen kis távolságon nagy koncentrációkülönbségeket elérni, ami lehetőséget ad nemcsak kvalitatív, hanem kvantitatív meghatározásokra is igen kis térfogatban. A mikro-áramlásos rendszerű chipek másik, kis méretből adódó előnye a minimális reagens igény. A kis méret lehetővé teszi néhány nanoliter volumenű minta vagy akár
